IV. Maradjon vacsorára!
Körbevezettem Pompeius-t a házban. Reméltem, tetszett neki, amit látott. Végül visszatértünk az átriumba *, ahol az én két szépségem várt minket.
- Apám! – lelkendezett Pandora, és azonnal szaladt hozzám. Aranyos gyerek. És mennyit nőtt azóta, hogy nem láttam. Olyan nekem, mintha ő is a vérszerinti gyermekem lenne. Julia elmosolyodott, és meghajolt.
- Szervusz, Pandora! Mennyivel helyesebb lettél, mióta nem láttalak! Lenyűgöző! Az úr itt mellettem Pompeius, jó barátom és újdonsült szövetségesem!
Pompeius letérdelt Pandorához, és kezet csókolt neki, amit ő egy mély meghajlással viszonzott. Egyre inkább olyan, mintha a kis Juliát látnám.
- Julia, gyere közelebb! Jó újra látni, Kedvesem! – megfogtam mindkét kezét, bár a legszívesebben magamhoz szorítottam volna.
- Hadd mutassam be Neked is Pompeius barátomat. – egyik kezét elengedtem, és Pompeius felé fordítottam. Mélyen és hosszan meghajoltak egymás tekintetét fürkészve.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Julia kisasszony. Az édesapjának igaza volt: Ön tényleg megigéző.
- Köszönöm. Ez igazán kedves! – felelte a maga könnyed és finom modorában Julia. Ezután nem szólt semmit, csak csendben figyelt.
- Üljünk le itt kint! Olyan kellemes ez a délutáni levegő! Pandora kedvesem, előkerítenéd nekem az édesanyádat?
- Igenis, Apám! – mondta Pandora, és fürgén beszaladt a házba. Most hármasban maradtunk, Pompeius, Julia és én.
- Nos tehát, amíg Pompeiára várunk, foglaljatok helyet!
- Köszönöm Apám, de én inkább állva maradnék. – Julia gesztenyebarna szemét bocsánatkérően rám szegezte, majd így folytatta: - Sokat kellett ülnöm ma már.
- Csak nyugodtan, kedvesem. De ha meggondolod magad, csak bátran.
- Köszönöm.
Az eddig magában elmélkedő Pompeius tekintete az enyémet kereste, mintha elméje titkos szüleményét szeretné velem megosztani. A kerevetekhez mentünk, és kényelembe helyeztük magunkat. Julia megállt az én kerevetem mögött, és egy szót sem szólt.
- Ma is tanítottál? – kérdeztem Juliától, próbálván szóra bírni.
- Igen. Pont a nemrégiben történt gladiátor-felkelés leverése volt a mai téma. Nem hittem volna, hogy az egyik hősével is találkozhatok.
- Higgye el kisasszony, nem csak az enyém az érdem. – szólt Pompeius.
- Bocsásson meg uram, de nem is arra gondoltam, hogy csak az Öné. Akarom mondani, hiszem, hogy nem volt egyszerű a dolguk a hadvezértársával, és elég nagymértékben tudható be Önnek a siker, de Crassus nagyúr is nagyban hozzájárult. Egymás nélkül sokkal nehezebb dolguk lett volna, úgy gondolom. Általában egyetértettünk a lányommal, de most kénytelen voltam egy szúrós nézéssel lecsitítani.
- Igaza van. – szólt váratlanul Pompeius, – Ha nem egy politikus szájából hallja az ember, hanem egy művelt, fiatal hölgytől, máshogy esik a kritika. De ezzel számolni kell. Tetszik, hogy saját véleményt alkot. És így mesélte el a tanítványainak is?
- Úgy adtam tovább, ahogy én tudom. Hogy közös munka eredménye volt a győzelmük.
- Julia! Menj, kérlek, hozz valami italt nekünk! - ennek a beszélgetésnek sürgősen véget kell vetnem, mielőtt veszekedésbe torkollana.
- Igenis. – fejet hajtott, és elindult a konyha felé.
- Bocsáss meg neki, kissé hideg az idegenekkel. Később megenyhül.
- Ugyan, kérlek. Csak nem rettenek meg egy ilyen heves, fiatal teremtéstől! Épp ellenkezőleg, le vagyok nyűgözve, hogy ilyen bátran vállalja a gondolatait. Ilyet keveset látni manapság, nem igaz?
- De, de való igaz! Tehát nem haragszol rá?
- Minden a legnagyobb rendben, kedves Caesarom!
Helyes. Nagy kő esett le a szívemről. Majd feltűnt Pandora, oldalán az anyjával.
- Isten hozott itthon, Julius! Úgy örülök, hogy végre hazatértél! – Pompeia sietett felém, és megölelt. – Á, Pompeius! Milyen rég találkoztunk!
- Így igaz! De Te ugyanolyan szép és fiatal vagy most is, mint mikor utoljára láttalak!
- Ó! Ne hízelegj! Julius kért már, hogy maradj velünk vacsorára?
- Még nem. De ha gondoljátok, én szívesen maradok, ameddig Nektek kényelmes.
- Nos, Julius?
- Semmi akadálya. Mondtátok már a szakácsnőnek, hogy mit főzzön?
- Nem, de akkor megmondom, hogy eggyel több személyre készítse. De mi legyen az? A sült megfelel?
- Nekem bármi megfelel, kedves Pompeia. A ház ura döntsön ez ügyben! – Pompeiusból is előbújt a játékosság, ahogy láttam, hisz’ ez nem egy komoly döntést kívánó dolog.
- Számomra rendben.
- Kitűnő! Akkor máris visszajövök, csak leadom a szakácsnőnek a vacsoraigényt.
Épp csak hogy Pompeia befordult a folyosón, Julia megjelent egy kancsóval és két pohárral a kezében. Mikor ideért, kecsesen letette a poharakat az asztalra.
- Tölthetek? – kérdezte.
- Majd töltök én magamnak, hagyd csak! – feleltem.
- Nekem töltene? Nem sokat, csak egy keveset. A borra túl hamar megéhezik az ember.
Julia arca még mindig komor volt, de Pompeius nem vette le róla a szemét.
- Parancsoljon! – nyújtotta a megtöltött poharat, és már egy kis mosoly is bujkált a szája sarkában.
Folytatása következik!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
